2017. február 13., hétfő

...this is the end...

A cím sokat sejtet, nem?
Oké, ez rémes kezdés volt tőlem, szóval fussunk neki újra!

*

A laptop előtt üldögélő lány nem találja a szavakat, pedig már hetek... á, kinek akar hazudni, hónapok óta fontolgat egy hasonló bejelentést. A billentyűzet a szokásostól eltérő módon most furcsán idegennek tűnik neki, felőle aztán kínai írásjegyek is rejtőzhetnének a magyar abc betűi alatt, akkor se lenne nehezebb dolga.
A gondolatai csatát vívnak.
Szeretem ezt a történetet - így az egyik.
De már hónapok óta halogatom a folytatást - felesel a másik.
Viszont csak le kéne ülni, minden itt van, a fejemben - pro és kontra érvek, szinte végeláthatatlanul, ellentmondva egymásnak.
Ha így folytatom, skizofrén leszek; és amúgy is a lustaság az életem - két jelentéktelen gondolat, amibe lehetetlen belekötni, mert igaz és megmásíthatatlan.
Végül valahogyan rászánja magát, hogy lassacskán, folyamatosan az ebéd után vágyakozva bepötyögje ezt a néhány sort. Február tizenharmadika van, körülbelül két hét múlva lesz a KOADFEO fél éves - az elkészült nyolc fejezettel, a csodálatos designnal, az imádnivaló trailerrel együtt.
Illetve csak lenne, mert addigra - és néhány perc múlva - a búcsúzkodó lány hosszú, téli álomra fogja küldeni Larry Stylinson, Troye Sivan és Ziall Horlik aprócska világát, ahol ki tudja, mi minden fog még történni annak ellenére, hogy a nyilvánosság elől elzárják a betekintésre alkalmas virtuális kaput.
A világot már így is por lepi, nem lenne érdemes leporolni, egyelőre semmiképp. Se Troye, se Harry, Zayn pedig végképp nem engedi magához közelebb a lányt, akármennyit is agyalt elalvás előtt, hogy vajon mi lehet velük a probléma. Egyik elmélet sem az igazi, a szálak pedig úgy szétbomlottak időközben, hogy varrónőnek kellene lennie a helyrehozásukhoz.
A laptop előtt ülő lány a száját rágja, keresi a szavakat, amiket nagy nehezen meg is talál:
- Köszönöm, hogy eddig velem, velünk voltatok, de a KOADFEO szereplői ellustultak, lövésük sincs, mit kezdjenek magukkal, én pedig nem tudom, miként hívhatnám őket újból kalandokra...

*

Nos, már egész biztos, mindenki tudja, mire szeretnék kilyukadni.
Nem mondom, hogy örökre, de egy időre biztosan befejeződik ez a blog. Sajnálom, hogy eddig halogattam, ennyit ígérgettem, egyszerűen most nem megy, és nem érzem úgy, hogy a közeljövőben jobb lenne.
A blogvilágot nem hagyom itt, még régebben megnyitottam egy blogot, ami a Csillogó sötétség névre hallgat (LINK), és ahova már feltettem több irományt is, amióta itt nem aktívkodom. Remélem, néhányan bekukkantanak oda, és mivel Ti főként Larrysek vagytok, megjegyzem, van oda pár ötletem, amivel szép lassan elő fogok hozakodni, habár ott aztán lesz minden, épp egy Malec fanficet írok.
Mert mostanság ilyen kis szétszórt vagyok a fandomok szempontjából - is.

Szóval ki tudja, találkozunk-e még... szeretlek Titeket, mindent köszönök, de ez ÍGY és MOST nem megy. <3

Ölel titeket: Liz

☀☼☀

2016. december 28., szerda

8. Szabadon, ám Harry bűvkörébe zárva

*igyekszik lassan és észrevétlenül előmászni onnan, ahol eddig bujkált*
*elbotlik és hasra esik mindenki szeme láttára*
Aha, szóval így érzem magam a random eltűnésem és üres ígérgetésem után.
Khm-khm *magához ragadja a mikrofont*, ígérem, rövid leszek *próbál meggyőzően mosolyogni*.
Na, szóval vázolom, mi történt, mi van jelenleg, mi lesz!
Nick meggyógyult, örüljünk együtt - ha érdekel valakit, a shipnevünk Lick (nemnemnem), és a kapcsolatunk jobb, mint eddig bármikor -, és amint szemtanúi lehettetek (vagyis pontosabban nem lehettetek), nem ment az, hogy megírjam telefonon a fejezetet.
Viszooont azért összehoztam egy karácsonyi sztorit, amit elküldtem a Larry Christmasre (LINK, ha valaki nem tudná, mi az, amit amúgy nem hiszek), és elvileg majd ki is kerül. Ha valakit érdekel (igen, így látatlanba, mert biztos annyira szerettek), annyit azért megjegyzek, hogy nem szól semmiről és elég logikátlan. Na mindegy.
A "mi van jelenleg" kategóriába pedig az van, hogy igazából Lexának (LINK, mert kedves vagyok) köszönhető, hogy nem töröltem a blogot, mert az úgy volt, hogy rendeltem tőle egy kritikát (LINK), és konkrétan a kezébe adtam az egész KOADFEO sorsát. Szerencsére vagy nem szerencsére, ki tudja, de tetszett neki, meg amúgy én is szeretem ezt a sztorit, csak kicsit - nagyon - eltávolodtam tőle, régen is írtam, értitek...
Mi lesz? A leghatározottabb nem tudomot tudom erre felelni. Igyekszem nem eltűnni hónapokra, be fogom fejezni valamikor, azt hiszem, körülbelül tizenöt-húsz részes lesz. Lövésem sincs, mikor hozom a következőt, mert amit tervezek, nem tudom, hogyan legyen pontosan, de... alakul.
Na és így a végén elmondhatom azt is, hogy ennél furcsább és hosszabb szövegelést még nem nyomtam le itt, szerintem megérdemlek egy tapsot. Nem? Oké, akkor azt is hozzáteszem a statisztikai beszámolóhoz, hogy eddig ez a leghosszabb fejezet a maga ötezer-ötszázhetvenkettő szavával. Jó, ennyi idő után megértem, hogy senki nem fog ujjongani, de *bociszemekkel pislog a közönség felé* sajnálom.
*leejti a mikrofont, elbújik a hozzá legközelebb eső oszlop/fa/ember/akármi mögött*
Ölel titeket: Liz
*a végén még halk bocsánatot kér a befejezés miatt*

☀☼☀

Az ujjaim a rádió gombjain siklanak végig, ha jól számolom, már harmadszor ezalatt a röpke tizenkét perc alatt, amióta Niallel a kocsiban zötykölődünk a lehető legnagyobb kerülővel, amit mindketten ismerünk. Lassan vezet, de közel sem olyan bizonytalanul – és rosszul, de ezt soha nem vallanám be neki –, mint például az első alkalommal. Ugyan nem díjaztam az ötletét, miszerint nem probléma, ha az egyébként alig negyedórás autóutat megtoldjuk még körülbelül ugyanennyivel, mert így épphogy be fogunk esni az órára, de Niall hajthatatlannak bizonyult.
- Kinyögnéd, miért akartál erre jönni? – Sóhajtok erősen fogyó türelemmel, mert azon kívül, hogy a száját rágva markolássza a kormányt, nem sok mindent csinál. Persze az út első felében ismét áradozott egy sort Zaynről, hogy mennyire tökéletes, de ez annyira a szokásává vált, mint nekem a dogok túlagyalása.
- Azt hittem, egyértelmű – forgatja meg a szemeit, ami csoda, mert így el kell szakítania a pillantását az útról –, hogy beszélgetni szeretnék csak.
- Mégis miről, ami annyira fontos, hogy ismét ellógjunk egy napot?! – Csattanok fel.
- Hűha, de ideges valaki mostanság. Ne felejtsd el, hogy szereztem igazolást az orvosomtól, szóval ez már ne legyen téma, ha kérhetem – mormog Ni a bajsza alatt, én meg tüntetőleg kibámulok az ablakon. – Lou, ne haragudj – folytatja.
- Ne haragudjak? Nem haragszom, csak elegem van abból, hogy mások rángassanak.
- Megértem – felel szórakozottan. – Ezért is szeretném megkérdezni, hogy agyrázkódás ide vagy oda, mi a helyzet a sátrazással?
- Még nem tudom – vonok vállat.
Nem tudom, miért viselkedek ilyen furcsán. Talán mert a tegnapelőttii napot Troye-val egy olyan buborékban töltöttem, ami annak ellenére is biztonságosnak és megnyugtatónak tűnt, hogy bármelyik pillanatban kipukkanhat még most, hosszú órákkal később is. Megrázom a fejemet, mert ez a hasonlat valami rémes, de így észreveszem, hogy Niall várakozóan sandít rám a szeme sarkából.
- Bocs, mondtál valamit?
- Igen – megrázza a fejét. – Méghozzá azt, hogy szedd össze magad, és kérdezd meg anyukádtól, hogy elenged-e, mert ha nem, le kell addig ráznunk Harryt.
- Hogyhogy?
- Nincs szükségünk Zaynnel egy felesleges harmadikra – kuncog.
- Ki gondolta volna, hogy…
- Nem vagyok rá kíváncsi, hogy milyen következtetést vonsz le, már bocsánat! – Kacag félbeszakítva. Somolyogva ismét csak megcsóválom a fejemet.
Furcsán érzem magamat, mintha tényleg működne Troye – tegnap még mindenképpen – bizarr ötlete, hogy töröljük csak úgy ki az irományaimat. Miközben ott hevertünk az ágyamon egymás kezét fogva, valami olyasmit mondott, hogy talán ez lesz a kezdő löket, mert a saját – az ő véleménye szerint már-már kőbe vésett – gondolataim láncoltak bele az unalom sűrű mocsarába. Kezdem nem hirtelen jövő badarságként felfogni ezt az egészet, hanem… valami megfoghatatlannak, de mindenképpen működő dolognak. Nincsen két különböző Louis, mert nem vagyok skizofrén. Egyedül én vagyok és képesnek kell lennem a változásra.
- Na és mi a helyzet a kissráccal? – Érdeklődik mintegy mellékesen, mikor végre valahára bekanyarodunk az iskola szűkös parkolójába. Először nem esik le, hogy Troye-ra gondol, így csak akkor nyitom szólásra a számat, amikor Niall már elkezdi beszenvedni az autót az egyik üres parkolóhelyre.
- Tegnapelőtt vele voltam, de egyébként nem sok – próbálok lazának látszani, de a kezem azonnal a pólóm aljával kezd játszani, hogy levezethessem valahogyan a hirtelen rám törő idegességet. Ahogy eszembe jut az ölelésünk és az, ahogy közben megsütötte a napfény az angyali vonásait, mindenféle érzelem átfut bennem, csak a nyugodtság nem.
- Biztos? – Kérdez vissza leállítva a kocsit, ami szerencsére elvonja a figyelmét, így nehezen ugyan, de sikerül abbahagynom a felsőm kényszerű piszkálását.
- Százszázalékosan – biccentek aprót és felszedve a lábtörlőn heverő hátizsákomat ki is nyitom az ajtót, hogy kiszálljak. – Még meg is beszéltük, hogy egyikünk se akar többet barátságnál – füllentek egy aprót –, hogy elkerüljük a félreértéseket.
- Ez remek – Niall hangja őszinte örömtől átitatott, ami miatt csak még rosszabb érzés fog el a hazugság miatt. Elindulok a bejárat felé, ahol már nem csoportosulnak a diákok, mint ahogy általában szoktak, így szinte biztos vagyok abban, hogy sikeresen elkésünk az óráról. Inkább nem is válaszolok Niallnek, hanem otthagyom az autó csomagtartója előtt állva, had legyen abban a tudatban, hogy mérges vagyok rá emiatt a tíz perc miatt. Könnyebb ebbe a tudatba ringatni önmagamat, mint elfogadni azt, hogy hazudtam neki, csak mert kedvelem annyira Troye-t, hogy ne mondjak le róla annyira, mint amennyire ő szeretné.
„Menni fog, nehogy beszarj a saját anyádtól! Emlékszel, hogy nem akadt ki a verekedéseden? Na, ezen se fog!”
Elhúzom a számat Niall szóhasználatán, viszont trágárság ide vagy oda, tudom jól, igaza van. Már vagy századszor rágom át magamat, mióta iskola után hazaértem, és most is arra jutok, hogy egy egyszerű kérdés senkinek se árt. A legrosszabb, ami történhet az az, hogy nem enged el, amit majd kiheverek. Feltápászkodok az ágyról, és épp fognám magamat, hogy átmenjek anya szobájába, amikor ismét pittyeg egyet a telefonom, üzenetet jelezve nem mástól, mint Nialltől.
„Ha fél óra múlva nem írod meg, mi van, odamegyek. Ez nem kedvesség, csak hogy tudd.”
Inkább nem is merengek el azon, mit tehetne a szöszi barátom, ha valóban idejönne, csak felkelek, majd ruganyos léptekkel anya szobája felé veszem az irányt. Két kis kopogással jelzem, hogy be szeretnék menni, mert mégiscsak be van csukva az ajtó, aztán benyitok. Kicsit megörülök annak, hogy nem alszik, csak olvas, mert így nem kell felébresztenem, viszont a kíváncsi pillantása, amivel a hirtelen érkezésemet illeti, nem a legmegnyugtatóbb dolog a világon.
- Anya – szólítom meg, mire ő felül és egy utolsó, gyors pillantást vet a könyvére minden bizonnyal azért, hogy megjegyezze, hol tart éppen, mielőtt leteszi azt.
- Igen? – Kérdez vissza, mert a másodpercek csak telnek, míg én kicsit tanácstalanul és szerencsétlenül ácsorgok a szoba küszöbén.
- El szeretnék menni sátrazni a hétvégén – bököm ki végül, ami nem is annyira nagy kunszt. – Niallel – teszem hozzá, hátha kisimul a hirtelen nagyon is ráncossá vált homloka. Nos, erre csak még inkább értetlenebbé válik a tekintete. Persze megértem, utoljára évekkel ezelőtt aludtam idegen helyen – Niallnél, természetesen –, és így, bő öt éves kihagyás után még én is meglepem önmagamat.
- Tessék? Hova? Mikor? – Sorolja a kérdéseit, ami furcsa, mert mi nem szoktunk ilyen párbeszédeket folytatni, mert egyszerűen nincs miért.
- Hát – egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, míg átrágom magamat a lehetséges válaszokon. Közben sikeresen elkalandozik a tekintetem, és végignézem az ablak melletti egyszerű könyvespolcszerű bútoron trónoló virágokat. Nem túlzok, ha azt mondom, ez az alig két méterszer egy méteres pontja a lakásnak anyám szeme fénye. Szerintem minden nap eltölt a gondozásukkal egy órát még akkor is, ha egyébként úgy érzi magát, mint egy alaposan elhasznált rongydarab.
- Louis! – Szakít ki a gondolataim sűrű tengeréből anya vidám hangja. A homlokomat ráncolva ránézek, és mikor meglátom, hogy vigyorog, a hajamba túrok.
- Igen? – A hangom magasan cseng, így megköszörülöm a torkomat.
- Nem kell semmilyen hazugságon törnöd a fejedet.
- Mi?! – Horkanok fel elvörösödve, ahogy rájövök, túl jól ismer. – Én… egyáltalán nem… anya! – Hebegek össze-vissza, de kiszakad belőlem a kacagás.
- Á, te nem – legyint rám hagyva a dolgot. – Gyere, ülj le ide és meséld el, miért vagy ennyire szétszórt és miért kell mostanában állandóan bajba keveredned – közben megpaskolja maga mellett az ágyat, mire felsóhajtva bólintok egy aprót és már le is huppanok a díszpárnák közé.
- Néha meglepődök, milyen jól ismersz – dünnyögök felhúzva az egyik lábamat, amit aztán át is karolok. A térdemre fektetem a fejemet és anyát nézem, aki halvány mosollyal figyel engem.
- Néha meglepődök, milyen bonyolultnak hiszed magadat – szurkálódik, amire egy egyszerű szemforgatással reagálok. – Lou, tizenhét éve velem élsz, azóta azért ismerem a szokásaidat még akkor is, ha nem látok bele a fejedbe – simogatja meg a kezemet.
- Ne is akarj! – Kuncogok. – Na de akkor – térek vissza az eredeti témához –, elmehetek?
- Lassan a testtel, nem vagyok hozzászokva, hogy minden héten történjen veled valami olyan, ami miatt aggódhatok – ugyan szeretettel beszél, aggodalmat is vélek felfedezni a hangjában.
- Nos, Niallel elmegyünk péntek reggel, aztán vasárnap este hazajövünk. Egy mezőn, vagy valami olyasmin vernénk sátrat, ahol aztán ellennénk – foglalom össze röviden a dolgokat. – Nem is olyan vészes, nem igaz? – Villantok rá egy reménykedő félmosolyt, ami nem igazán hatja meg.
- Csak Niall? Lou, én is voltam annyi idős, mint te és attól még, hogy hirtelen felvilágosítottál a melegségedről… – elakad egy pillanatra, aztán egy bocsánatkérő pillantással illet meg, habár nem bántott meg, csak furcsa érzés, hogy ezt így kijelenti még akkor is, ha igaz. – Szóval nem hiszem, hogy a legjobb barátod miatt akarsz csak elmenni oda.
- Oké, ott lesz még Zayn és Harry is – vonok vállat zavartan.
- Ó – úgy látszik, megleptem ezzel. – Azt hittem, Troye.
- Nem – felelek halkan, kerülve a pillantását. Feszülten a nadrágom szárát piszkálom, mert kicsit se tetszik ez az irány, ahova a beszélgetésünk tart.
- Louis, két olyan sráccal engedjelek el, akiket eddig még csak nem is láttam?
- A barátaim – vonok ismét vállat. Enyhe túlzás ez a kijelentés, mert ugyan Harryvel talán lehetünk azok, Zaynnel olyanok vagyunk, mint az ég és a föld.
- Biztos? – Sóhajt hosszú és idegőrlő másodpercekkel később.
- Mondjuk – nyögök megadva magamat, ahogy ismét rám tör a bűntudat fojtogató, elviselhetetlen érzése. – Harryvel talán kicsit többek vagyunk – vallom be.
Anya szemei csak úgy csillognak a kimondatlan gondolatok zűrzavara miatt, amikből néhány nehezen elfojtható dolog kiül az arcára. Az aggodalmas és furcsamód csalódott kifejezés elől menekülve lehajtom a fejemet, a homlokomat a térdemnek döntöm. Szinte hallom, ahogy azt mondja, maradjak inkább itthon.
- Remélem, tudod, hogy mit csinálsz, Louis – ejti ki lassan, jól átgondoltan azt a hat szót, amiben nem is reménykedtem már.
- Ez azt jelenti...? – Motyogok azonnal ránézve.
- Igen – sóhajt megsimogatva az arcomat.
- Köszönöm – motyogok megfogva a csuklóját, majd boldog mosollyal az arcomon belepuszilok a tenyerébe.
- Mint mondtam csak tudd, hogy mit csinálsz – suttog.
Zavartan bólintok egyet, majd a hajamba túrva felkelek gyorsan. Az ajtó felé indulok, de mielőtt kilépnék, visszanézek anyára. Nem tudom, mint mondhatnék, de abból, hogy ő gondterhelten és elgondolkodó arccal figyel engem, rájövök, nem csak én vagyok így. Némán, összekapcsolódott tekintettel merengünk mindketten – én azon, hogy mennyire tisztában van azzal, mit kell mondania ahhoz, hogy ez az egész hirtelen helytelennek tűnjön. Na, nem azért, mert kiruccanok három sráccal, hanem mert ez több – pontosan kettő – szempontból nem éppen tisztességes dolog a részemről. Hogy ő min kattog ennyire, fogalmam sincs, de azt hiszem, fájdalmas lenne, ha megtudnám.
Végül elszakítom róla a pillantásomat, és szó nélkül a szobámba sietek, hogy írjak Niallnek egy SMS-t, miközben igyekszem megszabadulni a bennem kavargó érzésektől.
Csak tudjam, mit csinálok…
Zayn fekete Jeepjében ülök Niall mellett a hátsó ülésen, ami önmagában is felfoghatatlan, de ha hozzáteszem azt, hogy Harry is velünk van és így, négyesben úton vagyunk egy egész hétvégés kaland felé, szinte beleszédülök a gondolatba. Az autó belső terét a rádióból szóló zene tölti ki, ami teljesen ideillik, már csak azért is, mert az énekes elég sokszor elismétli azt a sort, hogy „All we do is drive”. A vége felé már dúdolgatom a fülbemászó dallamot, miközben az ablak felé fordulva figyelem az elsuhanó tájat. Nem látok mást, csupán elmosódott zöld és barna foltokat, de ezek is bőven elegendőek ahhoz, hogy ne fordítsam el a fejemet a látványtól. Hallom, hogy a többiek beszélgetnek, de nem fogom fel a szavaikat, elvagyok a saját kis buborékomban – egészen addig, amíg Niall, meg nem ütögeti a felkaromat.
- Hm? – Fordulok felé.
- Megérkeztünk – kuncog színpadiasan körbemutatva a kocsiban, de ahogy ismét kilesek az ablakon, nem látok mást, csak sok-sok fát.
- Még nem álltunk meg – jegyzem meg bizonytalanul, ugyanis nem kicsit reménykedek abban, hogy utazunk még egy darabig, és nem a semmi közepén fogjuk eltölteni az elkövetkezendő két és fél napot.
- Mi van, megijedtél? – Nevet Zayn.
- Nem – vágom rá kapásból, a tekintetem pedig Harryre téved, akit tökéletesen látok a visszapillantó-tükörből. – Viszont alig várom, hogy este a legkisebb neszre is megijedj – folytatom, de ahogy mindenki hitetlenkedve néz rám egy pillanatra, rájövök, hogy ezzel eléggé mellélőttem, mert kettőnk közül szerintem nem ő fog este azon merengeni, hogy vajon mi falhatja fel, ha nem figyel oda.
- Én is – kuncog Harry, amivel annyira meglep, hogy még a számat is eltátom. Amióta elindultunk nem elég, hogy nem szólt hozzám, még különösebb figyelmet se tulajdonított nekem. Sőt, ha őszinte akarok lenni, eddig teljesen úgy viselkedett, mintha az a csók, a vitánk, a kibékülésünk meg se történt volna.
- Álmodozzatok csak – horkant Zayn, mire Niall felnevet.
- Itt jó lesz, nem? Ott a földúton letesszük a kocsit, aztán ha máshol nem is, de azon a szántóföldön tudunk majd éjszakázni – mutat Harry vezetés közben jobbra, mire rajta kívül mind a hárman arra fordítjuk a fejünket.
Én inkább meg se szólalok, mert szerintem szavak nélkül is, csupán a fintoromból kikövetkeztethető, hogy mit gondolok erről az ötletről. Niallt nem látom, de Zayn helyeslő bólogatásából már tudom, ha a szőke barátomat se győzte meg Harry, akkor is le lennénk szavazva.
- Oké, akkor Lou? – Szakít ki a gondolataimból Harry baritonja.
- Hát – egy gyors pillantást vetek Niallre, aki nem tűnik megviseltnek, tehát neki sincs ellenére a dolog sajnos –, még nem sátraztam, de azt hiszem, elsőnek megteszi – kicsikarok magamból egy mosolyt, ami szerintem inkább hajaz vicsorgásra, de abból, hogy Zayn diadalittasan a levegőbe öklöz, arra következtetek, nem annyira szembetűnően.
Harry alig észrevehetően bólint, majd pontosan, ahogy mondta, bekanyarodik a földútra. Zayn meg se várja, hogy az autó teljesen megálljon, kinyitja az ajtót, majd kiugrik az ugyan alig tízzel vánszorgó, de azért mégis mozgásban lévő autóból. Niall csak önfeledten kacag a dolgon, míg az ujjai a szőke, szanaszét álló tincseibe túrnak, míg én tátott szájjal bámulom az egyensúlyát megtartani próbáló feketeséget.
- Te idióta! – Kiált ki Harry, de a szája sarka mosolyra görbül. – Még jó, hogy a te kocsiddal jöttünk, mert ha…
- Fogd már be, nincs is kocsid! – Zayn vigyorogva kiabál, habár már a még nyitva lévő ajtó mellett áll, ahonnan nemrég kiugrott. – Na, jöttök? – Fordul most felénk. Niall egy kába bólintás után gépiesen kipattan, én pedig még egyszer összenézek Harryvel a tükörben, majd kiszállok, csak mert nem tudom, mit is mondhatnék az ismét intenzíven engem fürkésző adonisznak.
- Mi lenne, ha mi Zaynnel felállítanánk a sátrat, ti ketten pedig elmennétek, mondjuk fát gyűjteni? – Kérdi Niall inkább tőlem, mintsem Harrytől, miközben feltűnően Zaynnek kelletve magát nyújtózkodik.
- Ez nem számított igazi kérdésnek, ugye? – Érdeklődök halkan, habár se Harry, se Zayn nem figyel ránk. Túlságosan leköti őket a civódás a mozgásban lévő kocsikból való kiugráláson, aminek a hallatán furcsa melegség tölt el. Na, nem azért, mert olyan jó az, hogy vitatkoznak, hanem mert Harry a felelősségteljesebb kettőjük közül.
- Akkor további szép álmodozást, elrángatom Zaynt, hogy keressünk valami jó helyet a sátornak – nevet Niall, keze futólag megpaskolja a vállamat, majd megkerüli az autót, és Zaynhez kezd beszélni. Zavarba jövök a gondolattól, hogy Harry teljesen a hatása alá tud keríteni, méghozzá olyannyira, hogy ignoráljam a körülöttem zajló dolgokat.
Percek telnek el, mire Zayn és Niall kipakolják a csomagtartóból a két sátrat és a takarókat. Közben nem veszem le a tekintetemet a telefonját elmélyülten nyomkodó Harryről, habár tisztában vagyok vele, milyen nevetségesen festhetek. Itt epekedek egy olyan srác után, akinek én nem vagyok több egy kalandnál. Elmosolyodok, ahogy rájövök, teljesen olyan helyzetbe kerültem, mint amikben azok az idegesítő, csak önmagukkal törődő, gimis lányok szoktak a sablonosra sikeredett tinifilmek többségében.
- Mi ilyen vicces, Louis? – Vonja fel egyik szemöldökét Harry, a telefonja sehol. Futólag végigsimítok a pulcsim alján, ahogy leesik, egy ideje engem méreget, de ez nekem fel se tűnt, annyira elmerültem a gondolataimban.
- Én – nyögöm ki. – Olyan kába vagyok, mióta beszálltam reggel a kocsiba, hogy az valami hihetetlen.
Harry nevetésétől ismételten elmosolyodok, a jókedve ragadós, mint a méz. Pár lépéssel átszeli a kettőnk között lévő távolságot, a kezét néhány pillanat erejéig elsüllyeszti a farzsebében, ahova a telefonját helyezi.
- Ezek szerint sürgősen csinálnunk kell valamit, ami megakadályozza azt a mérhetetlen unalmat, ami eluralkodott rajtad.
- Nem unatkozom – motyogok hátralépve egy aprót, különben a közelsége miatt biztosan olyat tennék, amin aztán a sátorban pirkadatig merenghetnék. És ekkor, mintha csak egy villanyt kapcsolna fel valaki a koponyám egyik rejtet zugában, eszembe jut, hogy csak kettő sátor van, Niall pedig már az indulásunk előtt lefoglalta magának Zaynt.
- Attól még eljöhetsz velem fát gyűjteni.
- Rendben – motyogok egy aprót biccentve, az ujjaimmal pedig rátalálok a sötétzöld pulóverem aljára, majd meg se várva Harryt, elindulok a Niallékkel ellentétes irányba. Nem szeretnék összetalálkozni velük, miközben nagy valószínűséggel egymást falják az egyik fának dőlve. A karjaimat összefonom magam előtt, és azon kezdek merengeni, hogy vajon anya hogy értette azt, hogy csak tudjam, mit csinálok. Vagy hogy mit gondol Harryről. Ha meglátná, eszébe jutna, hogy ez a srác, mennyire nem illik az ő visszafogott fiához, vagy pedig őt is ugyanúgy elvarázsolná Harry mosolya és mély baritonja? Na és Troye mit szólna ahhoz, ha megtudná, egy másik sráccal jöttem el kempingezni? Pontosabban egy olyan sráccal, akiért az egész testem lángol, minden egyes sejtem külön epekedik?
Túl sok kérdés, a válaszok megalkotása pedig hatalmas feladatnak tűnik. Teljesen elveszve érzem magamat, és ahogy ez a keserű gondolat megfogalmazódik bennem, hirtelen visszatérek a valóságba, ahol a szinte égig érő fák között trappolok az enyhén nedves moha-, illetve levélszőnyegen. Megtorpanok, a szemeimet meresztgetve felmérem az ismeretlen terepet, és már éppen megfordulnék, hogy visszamenjek, amikor valaki a hátamnak ütközik.
- Na, kirohantad magad? – Kérdi Harry, a hangja halkan szól a fülem mellől, de nem mozdul.
- Szólhattál volna, hogy követsz – méltatlankodok zavartan, hiszen nem elég, hogy hülyét csináltam magamból, még pontosan érzem is a nekem feszülő test vonásait.
- Gondoltam, egyértelmű – a finom mozdulatából, amit tesz, kikövetkeztetem, hogy mentegetőzve megvonja a vállát. – Hiszen fát gyűjtünk.
- Igen – biccentek egy aprót, majd ellépek tőle. – Persze.
Nem tudom, miért nem tudunk rendesen beszélgetni, vagy éppen én miért vagyok képtelen arra, hogy normálisan viselkedjek. Mindenféle dolog eszembe jut, amiről talán tudnánk csevegni, miközben hajolgatunk és ágakat tördelünk, de akárhányszor Harryre pillantok a szemem sarkából, elmegy a bátorságom – már ha volt olyanom bármikor is.
- Sátraztál már?
- Nem – a hangom vékony, így megköszörülöm a torkomat. Ismét Harry felé nézek, de most nem csak én próbálok sunyin kukkolni, így összeakad a pillantásunk. Zavarba jövök a sötétzöld íriszeitől, mert az oké, hogy én teljesen megbabonázva, már-már a szemérmetlen bámulás határait súrolva merülök el a tekintetében, de az, hogy ő is hasonlóképpen viselkedik... nos, mint ahogy az előbb is utaltam rá, zavarba ejtő.
- A varázslatos első alkalom – a hangja megváltozik, így a vigyorgással párosított kacsintása nélkül is tudom, hogy nem csupán a majdnem szabad ég alatt alvásról beszél.
- Az lesz? – Megyek bele a játékba, és a nadrágomba törölve a tenyeremet felegyenesedek, a faágakat pedig a földön hagyom.
Flörtölök – a meglepődöttség mondhatni elemi erővel tör rám, elkerekedett szemekkel pislogok Harryre. Ajkaimba harapok, igyekszem uralkodni magamon és nem megfutamodni, de annyira nehéz, hiszen amióta az eszemet tudom, minden adódó alkalommal a bujkálást választom. Harry – mintha nem venné észre, milyen hatással van rám – nyugodtan elfordul és folytatja a gyűjtögetést. Egyszerre tölt el a megkönnyebbülés és a csalódottság, hogy ismét csak játszott velem egy kicsit.
Ha megírnám ezt a délutánt a már nem létező naplómba, vajon akkor mit csinálnánk? Mit tenne a képzeletbeli, nálam sokkal bátrabb és felelőtlenebb Louis?
- Értem én, hogy kellemes a látvány, de azért segíthetnél – szól vissza Harry a válla felett, ajkain szemtelen mosoly játszik. – Ígérem, a sátrunkban kedvedre bámulhatsz, majd eljátszom, hogy alszok, így abban a tudatban lehetsz, hogy soha nem fogom megtudni a perverz kis titkodat.
Erre aztán se szó, se beszéd, olyan serényen kezdem gyűjtögetni az ágakat, hogy még Hamupipőkét is lekörözném – habár nem tudom, csinált-e mást is a sepregetésen és főzőcskézésen kívül. Ez a nagy igyekezet körülbelül két percig tart, utána ismét Harryt figyelem. Miért is hagyom magamat zavarba hozni? Oké, ez nem megy ilyen könnyen, de ha egyszer már jelképesen szakítottam az énem azon részével, amelyikben szemernyi izgalom sincs, kicsit bontogathatnám a szárnyaimat. Elvégre ki akar anélkül meghalni, hogy egy kicsit repült volna? Persze, ott van a zuhanás veszélye, de máskülönben elmarad az izgalom és az esetleges sikerélmény.
Így hát magamhoz szorítva az összegyűjtött fát, lassú és óvatos, kicsit lábujjhegyezésre hajazó léptekkel odasétálok Harryhez. Szárnybontogatás, Lou, csak finoman – bíztatom magamat, mert mégiscsak távol áll tőlem ez az egész, amit legalább tudok arra fogni, hogy a napló-Lout akarom kicsit valóságosabbá tenni.
- Nem kell alvást tettetned, Harry – folytatom a beszélgetést annak ellenére, hogy ő szerintem már lezártnak tekintette, hiszen jó néhány percre sikeresen belém fojtotta a szót. – Sőt, talán izgalmasabb lenne, ha te is kiélnéd a... – egy pillanatig hezitálok csak, de ez elegendő Harrynek ahhoz, hogy összeszedje magát és a szemeibe vidám csillogás költözzön – perverzióidat – lehelem ki végül azt a szót, ami miatt olyan provokatív a mondandóm.
- Ejnye – kuncog fel Harry. Homlokráncolva próbálom értelmezni a reakcióját, de egyszerűen nem megy. Legszívesebben az arcába kiabálnám, hogy vegyen már egy kicsit komolyabban, én itt épp serényen flörtölök. De ezt persze több okból nem teszem meg, így csak csendben várakozok. Úgy tűnik, mintha évek telnének el, ami még békés is lehetne az élénk madárcsicsergés és a távolban néha elhúzó autók különös duettjében, ha el tudnék feledkezni az előttem álló göndör félistenről.
- Istenem, szólalj már meg – hadarok az orrom alatt kissé ingerülten, miközben a mellkasomhoz simuló kisebb faágakról tördelek le aprócska darabokat. Pont úgy, mint Harry játszadozása veszi el morzsánként az önbizalmamat – kósza gondolat ez, amibe ha jobban belegondolok, többszörösen is bele tudnék kötni, de bevallom, kellemes Harryt okolni a félénkségem miatt.
- Mi lenne, ha visszamennénk? Megkereshetnénk Nialléket, aztán remélhetőleg összekapod magadat annyira, hogy ismét édes, de gátlásos kis méregzsákká változz.
Nem válaszolok, mert tudom, hogy Harry ezt nem kérdésnek, és nem is kedves ajánlatnak szánta. Ez egy puszta kijelentés volt, költői kérdésnek álcázva. Néhány lépés után Harry olyan közel jön hozzám, amennyire csak lehetséges, félkézzel összefogja a nála lévő gallyakat, aztán szó nélkül átveti a vállamon a karját. A gyomromban a pillangók semmi perc alatt felélednek, az arcom kipirul, és automatikusan felpillantok rá egy ábrándos mosollyal. A legszebb az egészben az, hogy viszonozza, így láthatom a meggypiros ajkai közül kivillanó tökéletes fogsorát, és az arcát végtelenül aranyossá tevő gödröcskéket.
Bő másfél órával később áll mindkét sátor – persze nem Zaynék akkora igyekezete miatt –, és Niallel a kocsi csomagtartójából pakoljuk ki a kajákat. Harry és Zayn közben a leendő tábortüzünket próbálják életre kelteni. Annyi chipses zacskót és pillecukrot fogok meg, amennyit csak tudok, Niall pedig az innivalókat pakolja egy takaróra, aminek a miértjét nem értem, így őszinte kíváncsisággal rákérdezek a dologra. Hosszan elmagyarázza – természetesen közben mellőzve a rakodást –, hogy a pokrócot puttonyként használva fogja a táborhelyünkhöz vinni a cuccokat, majd azzal viccel, így ő lesz a Mikulás. Kezdek nem figyelni rá, helyette a különböző üvegek címkéit fürkészem, mert erősen bízok abban, hogy Niall szerzett nekem cseresznyés kólát.
- Részeg Mikulás, mi? – Kérdem felvonva egyik szemöldökömet, amikor feltűnik, hogy nem csak üdítők gyülekeznek azon a takarón.
- Jaj, Lou – sóhajt Niall, majd elkezdi összehajtogatni a leendő puttonyát. – Inkább mesélj, mi történt a puha fűben? – Kuncog.
- Ne vetítsd ki rám, amit te műveltél – motyogok. Elindulunk, mindkettőnk kezei tömve vannak, ám ahelyett, hogy szöszi barátom sietősre venné a dolgot, még kisebbeket is lépked. Ebből leesik, hogy beszélgetni szeretne egy kicsit, mielőtt visszatérnénk a srácokhoz, így direkt leejtem az egyik nasival teli tasakot, hátha közben kiböki, mit akar. Mivel ez nem történik meg, zavartan rápillantok, így összeakad a tekintetem az ő nagy kékségeivel.
- Most tényleg érdekel, mi történt? Nem csak magadra akarod terelni a szót?
- Ilyen rémes lennék? – Lepődik meg. Gondolkodás nélkül válaszolnék, de gyorsan megelőz azzal, hogy megkér, inkább ne mondjak semmit.
- Igazából attól tartok, Harryt mégse érdeklem – vallom be halkan, mire Niall megtorpan.
- Ezt most felejtsd el! – Tiltakozik hevesen.
- Már miért tenném? Ni, látnod kellett volna. Esküszöm, még próbáltam is kicsit merészebben viselkedni, de ő állandóan leállított, meg...
- Fogd be – vigyorodik el barátom félbeszakítva a panaszáradatomat, ami azért elég rosszul esik. – Na, ne vágj ilyen képet! Inkább köszönd meg, hogy ilyen jó barátod vagyok, és kihúztam egy-két infót Zaynből.
- Hallgatlak – dünnyögök, miközben azért muszáj belátnom, hogy Niall a maga furcsa módján tényleg törődik velem.
- A te egyetlen Harryd tegnap este vagy fél órán keresztül rólad beszélt, azon gondolkodott, mihez kezdjen, amivel sikeresen Zayn agyára ment – hadar izgatottan.
- Fecsegett? Hű – nyögök ki két szót tök értelmesen, de esküszöm, többre nem futja. Egész egyszerűen elönt valamilyen érzés – talán a megkönnyebbülés egy különös fajtája –, és ennyi. Örülök, hogy Harrynek nem vagyok közömbös, mint ahogy azt néhány másodpercig hittem.
- Jó, inkább csak többet beszélt a szokásosnál – forgatja meg a szemeit Niall.
- Ez így már hihetőbb – nevetgélek. – De Ni, akkor is marha idiótán viselkedtünk egymással! Nem tudom, ki volt a természetellenesebb, de az biztos, hogy a mondhatni görcsös próbálkozásaimmal nem mentem semmire – viccelődve akarok beszélni, de akaratlanul is kicseng a hangomból a keserűség és a csalódottság.
Ezek után nem csoda, hogy Niall kapva az alkalmon elkezd lyukat beszélni a hasamba, azt magyarázva, milyen jót tenne nekem egy kis alkohol. Én pedig jó legjobb barátként viselkedve először ellenkezek, majd belátva, mennyire köti az ebet a karóhoz, beadom a derekamat, pedig mind a ketten tudjuk, hogy az ünnepekkor fintorogva elkortyolgatott boron kívül nem csúszott le semmi hasonló a torkomon.
A sötét minden bizonnyal félelmetes lenne, ha nem égne olyan gyönyörűséges lángokkal a tűz, amitől csupán egy karnyújtásnyira hasalok a földön. Szinte érzem, ahogy a forróság megolvasztja az arcomat, a szikrák pedig lyukakat vájnak a bőrömbe. Szerencsére csak szinte, mert elfolyt képpel, viaszhoz hasonlatos arcbőrrel nem valószínű, hogy bárki szívét is megdobogtatnám. A bárki alatt természetesen Harryre gondolok, aki egyébként Zaynnel meg Niallel kicsit távolabb csinál valamit. Azért csak valamit, mert nincs kedvem megfordulni és megnézni őket. Hiszen mi van, ha abban az egyetlen másodpercben, amíg nem tartom szemmel a táncikáló és folyamatosan az ég felé nyújtózkodó lángokat, azok elfelejtik, hogy a kövekkel kirakott területen belül kell maradniuk és rám ugranak?
Elfintorodok a fantáziám alkotta rémképen, aminek a kellős közepén máglyahalált halok.
Továbbra is meredten a tűzbe bámulva óvatosan feltérdelek, így már nem érzem annyira fullasztónak a hőséget, és mintha a gondolataim is tisztábbak lennének egy cseppet. Talán piromániás vagyok. Esetleg az alkohol kihozza belőlem az egyébként felszín alatt csendesen megbújó irracionális vonzalmamat a forró, narancssárga lángok iránt. Ki tudja.
- Holnap muszáj lesz letesztelnem – dünnyögök magam elé, majd a számhoz kapom az egyik kezemet, mert megijedek, hogy annyira elment az eszem, hogy magamban beszélek. Úgy csinálok, mint egy gyerek, aki épp azt a korszakát éli, amikor mindenre eltúlzottan reagál, azt gondolva, hogy ő egy nagyvilági színész. A legnagyobb baj pedig az, hogy fogalmam sincs, miért, de piszkosul élvezem ezt csinálni, habár tizenhét múltam.
- Mit? – Ránt ki a kusza gondolataim közül az a hang, amitől mindig rám jön az a különös, bizsergető érzés, és sokkal jobban megbabonáz, mint az előttem békésen pattogó tűz.
- Azt, hogy tényleg piromániás vagyok-e – mondom úgy, mintha tök egyértelmű lenne, aztán szórakozottan a műanyagpohárért nyúlok, amit még Niall adott hosszú percekkel ezelőtt. Hogy őszinte legyek, lövésem sincs, mi van benne, de ha elvonatkoztatok a keserű utóíztől, finom. Kortyolok egyet-kettőt, mert eléggé kimelegedtem a tűzzel szemezés közben, majd Harryre nézek. – Egyébként nem hiszem, hogy az lennék, csak itt hasaltam előtte, és kicsit elgondolkodtam – magyarázkodok, miközben megállapítom, jól áll neki az összefogott haj.
- Otthon szerettem nézni a lángokat, én is előttük hasaltam – a hangja most furcsa, ami miatt enyhe késztetést érzek, hogy átöleljem. – Persze a kandalló előtt, nehogy azt hidd, hogy találomra gyújtogattam tárgyakat – teszi hozzá elmosolyodva, majd lehuppan mellém. Hezitálás nélkül felülök, kinyújtóztatom a lábaimat, és reménykedek benne, hogy valamilyen csoda folytán kitalálja, mennyire vágyok egy olyan gesztusra, mint amilyet a faszedésünk után produkált.
- Ne butáskodj, miért hinném azt? – Dünnyögök. Azért elképzelem, amint Harry – természetesen jó egy méterrel alacsonyabb kiadásban – ördögien mosolyogva áll az égő fotel előtt.
- Az előbb azon töprengtél, hogy piromániás vagy-e, szóval ezt nem bízom a véletlenre.
- Pedig lehet, az vagyok – kötöm az ebet a karóhoz, aztán eljut a tudatomig, milyen megjegyzést is tett az imént. – Miért csak régebben mustráltad a tüzet? – Kíváncsiskodok, majd leteszem az időközben kiürült poharat, aztán Harry felé fordulok. Mivel így kényelmetlen, addig helyezkedek, amíg a jobb lábam sarkán nem ülök, és Harry felhúzott térdére könyökölök. Néhány másodperc múlva feltűnik, milyen szórakozott képet is vág Harry, és hogy még nem válaszolt a kérdésemre.
- Figyeltél egyáltalán? – Nevet fel.
- Persze – dünnyögök, de azért bizonytalan vagyok. – Szépen ülök, mi másra kellett volna figyelnem?
A nevetése elvarázsol, az se érdekel, hogy rajtam szórakozik. Egész nap elnézném, ahogy ilyen nyíltan, levetkőzve minden eddigi tartózkodását, az arcán a tűz meleg árnyjátékával nem csinál mást, mint felfelé görbülő ajkakkal, csillogó szemekkel lélegzik. Gyönyörű.
- Mennyit ittál, Lou?
- Amennyit Niall adott – válaszolok készségesen.
- Ez aztán egyértelmű – mormog, de nem rosszkedvűen. Körbenéz, látom rajta, hogy gondolkodik valamin. – Mi lenne, ha tőlem is kapnál egy pohárral? – Pillant rám végül, de csak futólag, mintha fejben teljesen máshol járna. Megforgatom a szemeimet és feltérdelek, majd fölé hajolok, aztán hozzám képest szokatlanul merész módon a bal tenyeremet az arcára simítom, a másikkal pedig a csípője mellett keresek biztos pontot a talajon. Feltűnik, mennyire közel vagyok hozzá, a mellkasom majdnem az állához, az orrom pedig pár centi híján a homlokához ér.
- Ha nem leszel ilyen távoli, nem bánom.
- Lou – félig nevetve ejti ki a nevemet, ami még jobban megmelengeti az egész testemet, mint az alkohol, és elégedetten konstatálom, hogy imádnivaló, amikor ilyen vidám –, éppen rám mászol. Mindent lehet mondani, kivétel azt, hogy távoli vagyok.
- Nem így értem, Harry – rázom meg a fejemet, majd az eddig arcán pihenő kezemet megemelem, hogy aztán párszor megkocogtassam a fejtetőjét. – Itt bent jársz messze – adok magyarázatot, mert a homlokráncolásából arra következtetek, nem esett le neki egyből, mire céloztam.
- Ó – leheli a rövidke hangot, én pedig boldogan elvigyorodok azon, hogy most az egyszer nem én vagyok az, aki köpni-nyelni nem tud.
- Na, megígéred? – Kuncogok, immár mindkét kezemmel a földön támaszkodok, még egy kicsit közelebb kerülve Harryhez. Én vagyok a fém, ő pedig a mágnes, a kettőnk közt lévő vonzalom szinte kőbe vésett.
- Persze – találja meg végre a hangját. – De elárulom, hogy csak körülötted forognak a gondolataim, szóval olyan közel vagyok hozzád… - sejtelmesen, búgva ejti a szavakat, a mondatot pedig egy sóhajjal elharapja, pedig majd’ megesz a kíváncsiság, mi jár a fejében rajtam kívül. Pontosabban velem együtt, velem kapcsolatban, ki tudja, a lényeg, hogy a szívem őrülten ver, csak Harryt tudom nézni, ő pedig engem, ráadásul rám is gondol.
- Rendben, akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük – motyogok, de igazából lövésem sincs, miről volt szó.
- Aha, két ital rendel Lounak – kacsint, aztán olyan gyorsan tűnik el alólam, majd áll fel magával húzva engem is, mintha szublimált volna.
- Ühüm – helyeselek, az agyam pedig olyan, mint egy csepegő csap. Szép lassan minden kiszivárog belőle, Harry pedig az orromnál fogva vezethetne akár a világ végére is, mert én bizony azt se bánnám.
Amíg Harry italt készít nekem, a csillagokat figyelem az égen, és az a különös gondolatom támad, hogy bárcsak egy lehetnék közülük. Azok mind kortalanok, örökké ragyognak, mindenki látja őket, de nem szentelnek nekik különösebb figyelmet. Határozottan lennék csillag.
- Tessék – nyújtja felém Harry a poharat, amit el is veszek és belekortyolok.
- Fúj, te ezt meg bírod inni? – Kérdem két fintor között, ám észreveszem, hogy semmi nincs a kezében. – Ez így nem ér, hogy…
- De még mennyire, hogy ér – szakít félbe, aztán visszaülünk a tűz mellé, ám most Harry az ölébe húz. Megfeszülök, nem tudom mire vélni ezt az egyébként igencsak egyértelmű gesztust, addig-addig forgolódok, mígnem sikerül belenéznem a zöld íriszeibe.
- A végén azt fogom hinni, hogy le akarsz itatni azzal a céllal, hogy megfektess – közlöm vele viccelődve, de azért a gyomrom apróra szűkül, mert végül is bármi lehetséges.
- Vagy inkább azzal a céllal, hogy gátlástalanul beszélgethessünk – válaszol ugyanabban a szurkálódó, ám barátságos hangnemben, amivel az előbb vádoltam meg. Zavartan felnevetek és inkább kortyolok néhányat, habár még mindig úgy vagyok vele, hogy ennél rosszabb ízt keresve se találnék – ehhez képest a Nialltől kapott lötty finom.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el így, hogy Harry ölében ücsörgök és iszogatok, miközben semmiségekről csevegünk, de szerintem soha nem éreztem magamat ilyen jól. Ezt persze nem azért mondom, mert a kettőből három és fél pohár lett végül, hanem mert az ölében üldögélek a már csak parázsló tűz előtt, ami azért elég romantikus. Már csak a tücskök ciripelése hiányzik, de azt sajnos elnyomja az ide szerencsére nem olyan hangosan elhallatszó zene, amit Zayn és Niall hallgat.
Percről percre egyre gondtalanabbnak érzem magam, minden egyes porcikámmal hozzásimulok Harryhez, különösebb ok nélkül van az arcomra fagyva egy hatalmas mosoly.
- Tudod, szerintem kezdek beléd esni – szalad ki a számon mindenféle különösebb megfontolás nélkül.
- Ez a vallomások éjszakája lesz, mi? – Nevet fel, de érzem megfeszült izmait. Az, hogy viccnek veszi az őszinte szavaimat rosszul esik, ugyanakkor megkönnyebbülök, mert nem reagálja túl. Kicsit olyan vagyok, mint egy érzelmi kavalkád, minden bennem van, de semmi konkrétum nincs, egyszerre vagyok boldog és szomorú, letört és izgatott.
- Hát, már most is az – nevetgélek vele. – De azért te is megoszthatsz ám velem valamit, nem mondom el senkinek, plusz jössz eggyel, hogy nekem is legyen valami a tarsolyomban.
- Mi lenne, ha kicsit izgalmasabbá tennénk ezt a játékot?
- Hogy érted?
- Mondjuk – hatásszünetet tart, a lehelete cirógatja a nyakamat, amitől finoman megborzongok –, minden kérdés után két korty a poharadból?
- De már csak félig van – ellenkezek erőtlenül, nem tetszik az ötlete.
- Újra tudjuk tölteni.
- És mihez kezdünk két korttyal? Nem vagy valami bőkezű – nyafogok, de csak azért, hátha tudok találni valami kivetnivalót, ami miatt visszalép, és a beszélgetés simán beszélgetés marad.
- Már most teljesen kész vagy, szerintem elég lesz annyi is.
- Mondtam, hogy csak le akarsz itatni – forgatom meg a szemeimet. – A kérdezőnek jár majd az a két korty, ugye? – Beszéd közben lemászok az öléből, mert mégiscsak jobb lesz így a játék.
- Aha, kezdheted is – mutat a pohárra egy huncut, már-már kegyetlen vigyorral.

2016. november 2., szerda

Életjel, avagy nem tűntem még el teljesen

Sziasztok!
Nem, sajnos nem a következő résszel jelentkezem, mint ahogyan kéne - de ezt szerintem már lelőttem a sokat sejtető címválasztással is.
Kezdjük ott, hogy a Facebook csoportban többször is megírtam, hogy mi a helyzet, de így, egy hónapos szünet után már muszájnak érzem, hogy itt is adjak magamról (és Louékról, khm) életjelet (ajaj, ez nagyon értelmetlennek hangzik, de nem baj).
Szóval, annyi történt ebben az egy hónapban, hogy eltört a kezem, így nem igazán tudtam írni. Úgy terveztem, hogy mostanában befejezem (az egynegyede amúgy bő egy hónapja a pendrive-omon csücsül) a nyolcadik fejezetet, ami össze is jött volna, hiszen hurrá, megszabadultam a csini rózsaszín gipszemtől, de...
Igen, itt jön az az ok, ami miatt késztetést éreztem, hogy leüljek ebbe a furcsa színű fotelbe, és bepötyögjem ezt a néhány sort.
Szóval Nick kicsit meghalt - ő a laptopom.
Nem teljesen és végérvényesen, de együtt kalandoztunk egyet a vonaton, aztán úgy gondolta, hogy tök menő lenne a bőrönddel együtt felborulni. Nos, nem ez volt élete legjobb ötlete, betörte a fejét... akarom mondani képernyőjét, így kicsit lábadozik.
Hogy mennyi időre lesz szüksége a felépülésre, azt sajnos nem tudom megmondani, egyelőre még nem látta orvos, de új jelmondatommá nőtte ki magát a "Nick nem halhat meg!", szóval csak lesz itt valami.
Na de a mesedélutánt félretéve remélem, nem pártoltok el a KOADFEO mellől, ugyanis ez a történet még mindig mozgatja a fantáziám, szövögetem a kis szálakat, szóval akármennyi időbe is fog telni, nem hagyom befejezetlenül. Azért két-három héten belül szeretnék már jelentkezni a nyolcadik fejezettel, ami ha jól emlékszem, a Harry bűvkörében címet kapta, illetve fogja kapni, de nem biztos. Biztosat sajnos nem tudok mondani, mert a telefonon írás nekem valahogy nem megy.
Egyébként időközben csináltam wattpad fiókot is (pedig utálom azt a webhelyet), a lényeg annyi, hogy princess2_kd néven megtaláltok ott is - habár egyelőre csak a Bizonytalan szerelem fejezeteit pakolom fel oda, mert miért ne.
Még egyszer elmondom, hogy nagyon sajnálom, de ez a kényszeredett szünet most teljes egészében nem rajtam múlt, illetve múlik.
Ui.: Ez most furcsára sikeredhetett, úgyhogy nem olvasom vissza. Szeretek mindenkit. <3
Ölel titeket: Liz

☀☼☀

2016. szeptember 30., péntek

7. Az elfogadás művészete

Sziasztok!
Nos, végre ide is megérkeztünk, beérte magát a történet. Reménykedek abban, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy megjön a kedvetek hozzászólásokat írni.
A részről annyit, hogy hihetetlenül hosszú lett, tizenkettő híján ötezer, ami nálam rekord. Gondolkodtam rajta, hogy kettészedjem-e, de végül (mint látjátok is) nem tettem, mert így van meg benne minden, amit terveztem.
Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy lehetséges (!) egy tervezetlen szünet a blogban. Esküszöm, én ezt nagyon nem szeretném, de az egyik kezem ki tudja, meddig lesz gipszben, és így elég kellemetlen lenne írni. A FB csoportban kifejtettem hosszabban, és tényleg nagyon sajnálom, én írnám...
Kellemes olvasást!
Ölel titeket: Liz

☀☼☀

- Hé, Louis! – Üti meg a fülemet Troye hangja, mire halvány mosollyal az ajkaimon megfordulok. Ahogy megpillantom a tőlem alig fél méterre álló és nálam csupán néhány centiméterrel magasabb fiút, rájövök, hogy hiába próbáltam kerülni a Harryvel való kibékülésünk óta, mert akár bevallom magamnak, akár nem, hiányzott.
- Hát te? – Érdeklődök köszönés helyett, miközben végigmérem. Az elmaradhatatlan színes karkötőn kívül egyszerű ruhák takarják a vékony testét, amik annak ellenére, hogy nem azok a divatcuccok, jól állnak neki.
- Ez mégis miféle kérdés? – Nevet megrázva a fejét, amitől a szemébe hullik pár tincs. Szinte viszketnek az ujjbegyeim az erős késztetéstől, hogy kisimítsam őket az arcából, de a józan eszem egyelőre képes megálljt parancsolni ennek a különös vágyamnak.
- Olyasmi, hogy mi járatban vagy erre – felelek elgondolkodva.
- Ugyanabban, mint te – mosolyog. – Tudod, vége mára a sulinak, megyek haza.
Három napja békültem ki Harryvel, akivel azóta nem is találkoztam. Tegnapelőtt ígértem meg Niallnek, hogy Troye-ból ennyi volt, de valamiért nem tudom se elkerülni, se egyszerűen elengedni. Utóbbi persze elég gyerekesen hangozhat, hiszen alig ismerjük egymást, de kedvelem. Már most látom, hogy ez így nem fog menni, és nagy gebasz lesz a vége, de szükségem van rá – is.
- Haza? Mi lenne, ha együtt csinálnánk valamit? – Merész kérdésem miatt a szívem őrült iramban zakatol. Félek a visszautasítástól. Eltelik egy, kettő, majd három másodperc, én pedig egyre inkább elásnám magamat, amiért kicsúszott ez a számon. Lehet ezernyi jobb dolga, mint az, hogy velem, az unalmas kis Louis-val lógjon.
- Hűha, de merész lett valaki – biccenti oldalra a fejét, és ahogy a tekintetünk összekapcsolódik, szinte elveszek a csillogó íriszekben. Halvány, már-már ábrándos mosollyal az ajkaimon mégiscsak előrenyúlok, hogy kisimítsak az arcából egy oda nem illő, göndör tincset.
- Csak rájöttem, hogy… - és elakadok, mert nem jöttem rá semmi olyanra, amit bevallhatnék neki. Elvégre hogyan hangzana az, hogy vagyok annyira önző, hogy nem mutatom meg neki a lapjaimat – pontosabban nem árulom el neki a tényt, hogy mi ketten nem lehetünk többek barátoknál?
Míg ezen merengek, Troye nem tesz mást, csak áll, figyelve minden egyes rezdülésemet, és egyikünket se zavarja az az apró tény, hogy a kezem még mindig az arcán van. Elbűvölő, mondhatni földre szállt angyal ez a srác.
A pillanatnak hirtelen szakad vége, először fel se fogom, hogy valaki belép közénk, majd ugyanennek az illetőnek mindkét tenyere a mellkasomon köt ki, hogy aztán kicsit sem finomkodva hátralökjön. A földön kötök ki, habár fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki mindezt.
- Menjetek már szobára, ha egyszer nem bírtok normálisan viselkedni!
Meg se nézem az innen minimum két méteresnek látszó srácot, a pillantásom rögtön Troye-t keresi. Ő még mindig ugyanott áll, az arcán ijedtség tükröződik, és most először fordul elő a rövid ismeretségünk alatt, hogy tanácstalanul, tétlenül tűr valamit, ami minden bizonnyal igazságtalan. Nem tudom, miért, de a különös helyzet ellenére megnyugtat a tudat, hogy nem őt, hanem engem ért ez a nevetséges támadás.
Lassan elfordítom a fejemet, és megpillantok egy félig-meddig ismerős srácot, aki ha jól emlékszem, egy osztállyal felettem jár. Az arcán gúnyos vigyor, a szeméből csak úgy süt a felsőbbrendűség érzete, amit ha összerakunk a jól láthatóan izmoktól duzzadó testével, megkapjuk eredménynek őt, a tesztoszterontól túltengő homofób barmot. Micsoda egyenlet!
Lassan fogom fel, hogy én még mindig a földön vagyok, Troye még mindig földbegyökerezett lábakkal áll, illetve egy kisebb tömeg gyűlt körénk. Az arcom azonnal lángba borul, és ugyan a lelkem mélyén tudom, hogy nem nekem kellene rosszul éreznem magamat, mégse tudok megálljt parancsolni a lelkemben tomboló szégyennek. Megszorítom az oldaltáskám vállpántját, aztán kerülve az engem fürkésző pillantások tömkelegét feltápászkodok. Troye felé lépek, mert mégsem hagyhatom magára, ám nevetés harsan a jobb oldalamról.
- Mész a kis hercegnődhöz? – Most nem az szólal meg, aki fellökött, de nem is ez a lényeg, hanem a szavak bántó éle.
- Nem – szűröm a fogaim közül, és nem csak azért, mert ideges vagyok, hanem mert többre nem vagyok képes. Rémes tulajdonság, de stresszhelyzetben általában a sírás kerülget, és ez most sincs másként. Fel nem fogom, miért, de erre az egyszerű válaszomra harsány, gúnyos kacaj fut át azon a tíz-tizenöt emberen, akik szórakoztatónak találják a megalázásomat.
- Akkor a hercegedhez? Tudod, nem ítélem el a buzikat, de jobb lenne, ha a rózsaszín hálószobájukban élnék ki a beteg vágyaikat – veszi át ismét a szót az, aki ellökött, és két nagy lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot. – Mint például te is – sziszeg az arcomba összehúzott szemekkel.
- Louis, gyere – szólít meg Troye, de az eddig magabiztos és könnyed hangja meg-megremeg. – Menjünk – kérlel újra.
Erre valami elpattan bennem. Talán mert túl sokat hallgattam és tűrtem, illetve húztam meg magamat eddig. A lényeg, hogy olyan energiát érzek magamban, ami megmagyarázhatatlan, és minden bizonnyal múlandó, de mindenesetre bőven elég ahhoz, hogy adjak egy jobbegyenest a jócskán fölém tornyosuló fiúnak.
- Mi folyik ott?! – A kiáltás, ami hangosabb, mint a diákok hurrogása, Mrs. Browntól származik. Nehezen fogom fel a szavakat, csak a színtiszta fájdalmat érzem a kézfejemben. Ha tudom, hogy a hagyományosnak mondható, kézzel való verekedés ennyire fájdalmas dolog, inkább tökön rúgom, mert ez így nekem valószínűleg nagyobb kellemetlenséget okozott, mint neki.
- Craig, ne! – Kiált Troye, míg én a csuklómat rázogatom enyhe grimaszokkal.
Kérdőn a hang irányába fordítom a fejemet, de nem látok mást, mint egy elmosódott foltot, ami felém közelít, aztán félig az arccsontomnak, félig a szememnek csapódik. A következő, amit érzek, az az, hogy zuhanok, illetve az éles, szinte villogó fájdalom az arcomon.
- Csak hogy tudd, kivel kötekedsz legközelebb – morog Craig megvetően.
- Craig? Louis? – Ér ide Mrs. Brown, aki csak mostanra verekedte át magát az érzéketlen emberek alkotta gyűrűn, akik minket fognak közre. – Mindketten olyan gyorsan menjenek az igazgatói irodához, amennyire csak tudnak – mondja rezzenéstelenül, így nem lep meg, hogy nem ő az, aki lehajol hozzám, hogy felsegítsen, hanem Troye.
- Szánalmas és nevetséges vagyok, mi? – Nevetek keserűen, ahogy már a segítségével felfelé botorkálok az épületben lévő lépcsősoron.
- Inkább csak meggondolatlan barom – sóhajt, aztán megtorpan. – Jól vagy? – Aggodalmaskodik, én pedig hirtelen nem is tudok mit felelni. Az arcom ugyan nem vérzik, de enyhén szédelgek, és a szemem is bedagadhatott a Craig öklével való hirtelen találkozásnak köszönhetően. Szerintem nem így fest egy olyan ember, aki jól van, és ezt ő is nagyon jól tudja. Halványan elmosolyodok, ahogy rájövök, nem a testi épségem miatt kérdezte ezt, hanem mert mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem mindennapi cselekedet volt tőlem.
- Azt hiszem – vonok vállat már-már lazán. – Te hogy látod ezt?
- Úgy, hogy többet kéne bajt keverned, mert kivételesen nem agyaltál túl semmit – nevet, aztán a szájába harapva megfogja a kezemet. A pulzusom az egekbe szökik ettől az apró, akár jelentéktelennek is nevezhető érintéstől.
- Az lehet, de nem voltam valami eredményes.
Elindulunk, mert már így is sok időt elvesztegettünk, és különben se haladunk valami gyorsan.
- Ne szóld le magadat – közli velem azt a mondatot, ami lassan a mottójává válhatna, de most nem olyan feldúltan teszi, mint eddig. Nem, most sokkal több kedvesség van a hangjában, és az arca se olyan bosszús.
Az alapból alig egyperces sétát most tíz percig tart megtenni, mert akármennyire is próbálom nem mutatni, többször is rám tör a szédülhetnék. Így sajnos biztos, hogy be kell számolnom anyának erről az esetről, mert mégiscsak meg kellene majd nézetni a fejemet. Persze az is lehet, hogy most azonnal behívatják őt. Ahogy ez az eshetőség eszembe jut, elfog a pánik, mert még azt se árultam el neki, hogy meleg vagyok, márpedig ennek az egész verekedésnek – vagy valami olyasminek – a miértje a szexuális beállítottságom.
- Figyelj, hazamehetsz ám – fordulok Troye felé, kissé beleszédülve a mozdulatba, így fél kézzel a falnak támaszkodok. – Mármint innentől kezdve, ha jól sejtem, nem lesznek ennyire izgisek a dolgok – magyarázkodok.
- Biztos megleszel egyedül? – Ráncolja a homlokát, és kicsit tétován, de azért idelép hozzám. Nagyot nyelek, amikor megsimogatja a sérült arcomat, de nem feltétlenül a szúró fájdalom miatt.
- Elég sokáig megvoltam egyedül, Troye – kuncogok félig-meddig elviccelve a dolgot.
- Oké – sóhajt beleegyezően, a keze pedig lehull az oldala mellé. Fellélegzek.
- Köszönöm, hogy segítettél feljönni.
- Ugyan – nevet halkan, majd megrázza a fejét és elindul abba az irányba, ahonnan jöttünk. – Tudod, sokkal jobban tetszik ez a Louis, aki felvállalja önmagát és nem feszeng – szól vissza a válla felett, amire nem tudok mit felelni, viszont gondolatban egyetértek vele. A probléma csak az, hogy ezt az állapotot egyedül az ő társaságában tartom kivitelezhetőnek. Harrytől akkor is zavarba jövök, ha megmozdítja a kisujját; és Niall nem hiszem, hogy játszik most.
Amint eltűnik a lépcsőfordulóban, a hajamba túrva elsétálok a folyosó végéig, majd lerogyok az egyik padra az igazgatói iroda előtt. Még soha nem kerültem ilyen szituációba, de nem érzem magamat rosszul miatta. Persze nem kellett volna megütnöm Craiget, de akármilyen buta felfogás is, ő kezdte.
- Louis Tomlinson? – Kukkant ki az ajtón Mr. Burke, vagyis az igazgató.
- Igen? – Kelek fel, de rögtön vissza is ülök, mert megtántorodok.
- Jól van? – Kérdi, mire lassan bólintok, aztán összeszedve magamat követem.
Beérve az irodába megpillantom Craiget, aki félig lecsúszva, morcos arckifejezéssel, keresztbe font karokkal ül az egyik széken. Mr. Burke az asztal túloldalához sétál, de nem ül le, helyette a Craig mellett lévő székre mutat jelezve, hogy az a hely csakis rám vár. Ismét csak egy aprót biccentek, aztán szót fogadok neki, próbálva a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni.
- Craig verzióját már hallottam – pillant az igazgató gondterhelten az említettre –, de érdekel a maga verziója is.
Hosszú másodpercekig csak nézem az igazgatót, majd megköszörülöm a torkomat, és a nadrágomba törölve az izzadó tenyeremet kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de nem megy, mert nem is tudom, hogyan kezdjek neki. Mondjam azt, hogy Troye-val voltam, aztán Craig egyszer csak fellökött? Ahogy visszagondolok az eseményekre, elfog a szédülés és a gyomrom is felkavarodik.
- Rosszul vagyok – nyögöm ki lehunyva a szemeimet, és előrehajolok, mert úgy érzem, nem bírom megtartani a súlyomat.
- Erre senki se volt kíváncsi, hercegnő – mormog halkan Craig, de nem eléggé, így Mr. Burke rászól, hogy fejezze ezt be, vagy felfüggeszti. Nagyot sóhajtok, próbálom összeszedni magamat, de a zúgás a fejemben nem enyhül, és mindennél jobban vágyok arra, hogy elfeküdhessek.
- Én csak odakint voltam Troye-val – kezdek bele azzal biztatva magamat, hogy ha ezt letudom, hazamehetek aludni –, amikor Craigben túltengett a tesztoszteron, ezért fellökött.
- Nekem nem ezt mondtad – intézi a vádló szavakat Mr. Burke Craighez.
- Talán kifelejtettem, mert nem tartottam lényegesnek – közli mindenféle tisztelet nélkül, így lassan felemelem a fejemet, habár az nem kifejezés, hogy kellemetlen. – Plusz az út közepén enyelegtek, így nem tengett túl bennem semmi, csupán olyan alacsonyak vagytok, hogy elkerültétek a figyelmemet.
- Persze! – Horkanok fel hitetlenkedve. – És minden bizonnyal ezért kezdtél el olyanokat mondani, hogy a rózsaszín szobánkban éljük ki a beteges vágyainkat, nem igaz? – Nem tehetek róla, a hangom megremeg a mondat végére, és könnyek homályosítják el a látásomat. Nem félek, nem vagyok szomorú, egyszerűen csak képtelen vagyok arra, hogy a megbántottság mélyen bennem lévő érzése nélkül vágjak vissza.
- Nem, azt talán azért mondtam, mert undorítóak vagytok! – Fakad ki Craig. – Nézzetek már magatokra! Itt teszitek magatokat, enyelegtek és…
- Köszönöm Craig, elég lesz – szakítja félbe Mr. Burke a vöröslő arcú, ingerült Craiget. – Ha jól sejtem, innen már stimmel a maga története – beszél továbbra is hozzá. – Most jön az a rész, hogy Louis megütötte magát, ugye?
Craig kelletlenül bólint.
- Aztán Craig visszaütött, igazam van? – Fordul most felém az igazgató.
- Igen – lehelem elvörösödve, mert csak most kezdem felfogni, hogy mibe keveredtem.
Hosszú, idegőrlő percekig nem hallani mást, csak az igazgató öltönycipőjének a nyikorgó hangját, ahogy a tulajdonosa fel-alá sétálgat a kis helyiségben. Ismét becsukom a szemeimet, de a gyomromban lévő émelygés nem lesz tőle jobb.
- Craig, magát egy hétre felfüggesztem – hasít a csendbe Mr. Burke szigorú hangja.
- És Louis-val mi lesz? – Jön a válasz, ami sokkal inkább kérdés. Ránézek az igazgatóra, mert ez bizony engem is érdekel.
- Mivel Louis magával ellentétben nem ült még itt, és ebben a helyzetben ő az áldozat, őt elengedem egy figyelmeztetéssel, miután megbeszéltem a szüleivel, hogy beszélgessenek el vele egy kicsit, illetve vigyék be a kórházba.
- Ez igazságtalan – morog Craig, de már nem azzal a heves ellenkezéssel, mint eddig.
- Inkább örüljön, hogy ennyivel megússza – figyelmezteti Mr. Burke. – Ha nem lenne végzős és tehetséges focista, kirúgnám.
Erre aztán egyikünk se tud mit mondani. Craig gondolom azért, mert kivételesen képes belátni, hogy néha a hallgatás többet ér az üres szövegelésnél. Én szimplán azért maradok csendben, mert nem akarok mégis valamiféle büntetést kapni azzal, hogy szóvá teszem, nem lep meg a viselkedése alapján, hogy focista. Persze ez is egy hatalmas előítéletesség tőlem, de Craig sikeresen megszolgálta, hogy fintorogva gondoljak mind rá, mind az ő sportját űzők többségére – sajnos.
- Nos, most, hogy ezt sikeresen megbeszéltük – csapja össze a tenyerét Mr. Burke -, Craig maga mehet a dolgára. Remélhetőleg lesz ideje elgondolkodni azon, hogy se a bőrszín, se a vallás és még a szexuális beállítottság se indok az utálatra.
Felemelem a fejemet, mert most mintha enyhülne a rosszullétem. Talán nincs is semmi bajom, csak a verekedéssel járó adrenalint nem bírom.
- Persze. Viszlát, Mr. Burke – motyog Craig felkelve, és még egy utolsó gyilkos pillantással megajándékoz, mielőtt kilép az ajtón.
- Louis, szeretnék beszélni a szüleiddel – ül le velem szemben az asztalra Mr. Burke. Meglep, mennyivel melegebb és barátságosabb a hangja most, hogy csak én vagyok itt.
- Pillanat – motyogok egyelőre bele se gondolva abba, hogy mekkora lavinát indít el ezzel az igazgató, méghozzá a tudta nélkül. Előhalászom a táskám elejéből a mobilomat, aminek a fénye ugyan bántja a szememet, azért kikeresem anya számát. Ahelyett, hogy megpróbálnám lediktálni neki a végtelennek tűnő számsort, odaadom neki a készüléket, aztán a kezeimbe temetve a fejemet küzdök a szédüléssel és a lüktető, szinte már hasogató fájdalommal. Hallom, hogy Mr. Burke anyával beszél, ahogy azt is, hogy röviden felvázolja, miért is ülök az igazgatói irodában, de már nincs annyi lélekjelenlétem, hogy elkezdjek azon agyalni, mit mondok majd neki. Ebben a pillanatban az őszinteség tűnik a legegyszerűbb kiútnak, akármennyire is tartottam tőle eddig.

- Legalább most lesz egy egész heted arra, hogy mindent elmagyarázz nekem – mondja anya szomorú, színtelen hangom, miközben kinyitja nekem az autó hátsó ajtaját. Nem is bajlódok azzal, hogy leüljek, egyszerűen eldőlök magzatpózba kuporodva.
- Lesz – értek egyet vele halkan, amikor ő beül a volán mögé.
Elindítja a kocsit, mire felnyüszítek, mert rettenetesen kellemetlen, ahogy meglódul alattam a jármű. Most voltunk a kórházban, ahol az orvos megállapította, hogy agyrázkódásom van. Nem vészes, de éppen elég ahhoz, hogy így érezzem magamat, így egy hétig nem kell suliba mennem.
A hazafelé vezető úton nem beszélünk. Hálás vagyok anyának a figyelmességéért, habár most inkább nem mondom meg neki. Enyhe kifejezés, hogy be van rám rágva. Soha nem kerültem bajba, világéletemben jófiú voltam – ami mondjuk nem meglepő –, szóval teljesen jogosan haragszik rám. Nem emlékszem tisztán arra, hogy mit beszélt vele Mr. Burke, de nem akarok rákérdezni, így előre félek attól a pillanattól, amikor úgy fogja megítélni, hogy elég jól vagyok egy alapos társalgáshoz.
Időközben megérkezünk. Anya leparkol, aztán segít nekem kiszállni, majd bemenni a házba. Felkísér a szobámba, és ugyan rémesen érzem magamat az elhallgatott dolgok miatt, rájövök, nélküle annyira egyedül lennék, mint a kisujjam. Épp leülnék az ágyra, amikor kibuggyan a szememből az első könnycsepp. Szipogok egyet, mire anya mindenféle kérdés nélkül az állam alá nyúl, és megemeli a fejemet. Ahogy meglátom, hogy az ő meleg, barna szemei sem éppen szárazok, gondolkodás nélkül átölelem.
- Sajnálom – szipogok, a könnyeim pedig megállíthatatlanul csorognak le az arcomon. – Nem akartam rosszat – sírok tovább, mint egy kisgyerek. Különös, de a lelkem mélyén mindig az is fogok maradni, főleg ha anyáról van szó.
- Shh – csitít, a kezei pedig a hátamat simogatják.
- Anya, tényleg nem – motyogok. – El akartam mondani neked mindent, de nem tudtam, hogyan… én… nem akartalak megbántani – rázom a fejemet már-már teljesen kétségbeesetten.
- Louis, nyugodj meg – sóhajt, és óvatosan leültet az ágyra. Leguggol elém, és látom, hogy mondani akar valamit, de nem akarom hallani se azt, hogy csalódott bennem, se azt, hogy semmi baj sincs, majd megoldjuk, így át se gondolva a szavakat beszélni kezdek.
- Először én se igazán akartam elhinni, hogy meleg vagyok, de Harryvel csak úgy izzott köztünk a levegő, és minden olyan gyorsan történt. Nem tudtam, hogy hogyan reagálnál, ezért egyszer még hazudtam is, viszont nem akartalak megbántani, mert akármilyen bután is viselkedek néha, tényleg szeretlek. Nem akarom, hogy miattam érezd rosszul magadat, ezek mind az én hülyeségeim – veszek egy mély lélegzetet, mert ha már egyszer elkezdtem, nem hagyhatom abba még akkor se, ha anya úgy néz rám, mintha hirtelen kinőtt volna a második fejem. – A verekedés is úgy kezdődött, nem tudom, mondta-e neked Mr. Burke, hogy mi csak beszélgettünk Troye-val, erre ő fellökött és piszkálódott – megköszörülöm a torkomat, de hirtelen nem tudok több információt anya nyakába zúdítani.
A beálló csend zavaró és csak fokozza az idegességemet, ami nem tesz jót a fejfájásomnak. Felnyögve hátradőlök, az egyik kispárnámat a sok közül pedig a szemeim elé teszem. Nem azért, hogy elbújjak a redőny kis nyílásai között beszűrődő kósza fénysugarak elől, hanem mert félek, anya reakciójától.
- Ez… ez aztán… hű! – Hebeg, majd egy ideges kis kacajt hallat.
Nem értem őt, ezért kikukkantok a párna mögül. Az arcán őszinte döbbenetet látok, az ölében heverő kezei folyamatosan játszanak a pólója puhának tűnő szövetével. Nem csoda, hogy nekem is megvan ez a rossz szokásom.
- Mi? – Ráncolom a homlokomat, hozzá hasonlóan értelmes megszólalást produkálva.
- Louis, én egyedül a verekedésről tudtam eddig.
- Ó – nyögök zavartan, aztán megköszörülöm a torkomat, és megrázom a fejemet, habár hasogat. – Akkor… - pillantok rá ismét – meleg vagyok – közlöm vele ismét, de most kicsit egyenesebben, mint az előbb.
Legnagyobb meglepetésemre nem akad ki és nem is kezd el szörnyülködni. Nem, helyette felnevet, habár az arckifejezése ugyanolyan meglepett, mint eddig. De nevet. Nem tudom, min, annyi a lényeg, hogy ezután képes nevetni, és nem néz rám másképpen.
- Ezt már mondtad – mosolyog, aztán egy nagy sóhajjal felkel.
- Ennyi a hozzáfűznivalód? – Hebegek szerintem felborzoltabb lelki állapotban, mint amilyenben ő van.
- Ennyi – feleli elgondolkodva.
- Hogyhogy? – Makacskodok, mert képtelen vagyok elhinni.
- Először is, mert agyrázkódásod van és pihenned kéne – hogy nyomatékosítsa a szavait, megfogja az ágy végében heverő összehajtogatott takarót, majd szétszedve rám teríti. – Másodszor pedig azért, mert nem vagyok az a típus, aki ebből problémát csinál. Igaz, hogy most elvonulok, hogy nyugodtan rágódhassak ezen, de az nem tartozik rád – szeretetteljes mosollyal az arcán megsimogatja az arcomat, aztán az ajtó felé indul.
- Te vagy a világ legszuperebb anyukája – mosolygok meghatódva.
- Szeretlek Louis, és ne feledd, hogy én mindig melletted fogok állni – mielőtt betenné az ajtót, még rám pillant. Ahogy találkozik a tekintetünk megnyugszok. Hallom, hogy lemegy a lépcsőn, így lehunyom a szemeimet, és szinte azonnal magával ragad az édes álom.

Négy nap múlva a reggeli ébredésnél már teljesen jól érzem magamat, így inkább nem várom meg, hogy anya feljöjjön – aki miattam kivett egy egész hét szabadságot –, hanem lemegyek a konyhába. Miközben átvágok a nappalin, fejben azt számolgatom, hogy ma szombat van.
- Jó reggelt, szívem – jön ki anya pont a konyhából. – Képzeld, van egy vendéged – csicsereg olyan vidáman, amilyennek régen láttam utoljára.
- Niall az? Tegnap nem engedted be – ráncolom a homlokomat visszaemlékezve a kisebb vitánkra. Este anya azzal zárta a dolgot, hogy még pihennem kell, és nem Niallel lógnom.
- Nem, nem Niall van itt – sejtelmeskedik teljesen feldobott hangulatban, nekem pedig nincs kedvem kivárni azt, hogy adjon egy épkézláb választ, belépek a konyhába. Földbe gyökerezik a lábam, ahogy megpillantom Troye-t, aki unottan lapozgatja anya egyik magazinját. Végignézek magamon, és elvörösödök, mert mégiscsak egy szürke boxerben és egy elnyűtt, Donald kacsát ábrázoló trikóban állok egy olyan srác előtt, aki akkor is tetszik, ha nem akarom, hogy tetsszen. A gondolataimat teljes egészében kitöltő személy valamilyen oknál fogva felnéz a magazinból, így az ő csillogó tekintete találkozik az én zavartól terhes pillantásommal.
- Anyukáddal már azt találgattuk, hogy vajon átalszod-e az egész napot – mosolyog letéve az újságot. Enged kicsit a bennem lévő feszültség, hogy nem tesz megjegyzést a külsőmre, és valamiért az is imponál, hogy nem köszön, hanem egyszerűen belevág valaminek a közepébe.
- Miért, hány óra van? – Túrok a hajamba, és kicsit nehézkes léptekkel a tudat miatt, hogy az egész lábam fedetlen, a hűtőhöz megyek.
- Nemrég múlt tizenegy – feleli szórakozottan, én pedig egyszerűen bólintok.
Veszek elő tejet, amit beleöntök a már asztalon lévő gabonapehelybe, aztán enni kezdek. Troye hallgat, így én is. Szép lassan elfogy a reggelim, ám amint felkelnék, hogy elpakoljak kicsit magam után, Troye megfogja a kezemet. Kérdőn, enyhén zavartan ránézek.
- Csak… - úgy fest, ő se most indul a világ legmagabiztosabb embere címért.
- Igen? Ráérünk, de azért felöltöznék, még mielőtt lemegy a nap – Bátorítom kicsit, miközben megsimogatom a hüvelykujjammal a kézfejét.
- Szóval mielőtt kiüttetted volna magadat a suliban, épp el akartunk menni valahová, nem igaz? – Somolyog, aztán egy pillanatra a szájába harap, amikor bólintok. – Mi lenne, ha ma pótolnánk be, ha már úgyis itt vagyok?
- Anya nem hiszem, hogy elenged engem bárhová is – ráncolom a szemöldökömet, míg olyan gondolatokkal van tele a fejem, hogy Troye-nak milyen telt ajkai vannak.
- Ezért maradunk itt – kuncog elengedve most a kezemet, aztán megrázza a fejét –, ha nem gond.
- Nekem tökéletes itt is - nyugtatom meg mosolyogva, habár a szívverésem érthetetlen módon és semmi perc alatt sokkal szaporábbá vált. – Feltéve, ha elszaladhatok felöltözni.
- Nyugodtan! – Nevet Troye, anya pedig ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen a helyiségbe. Mielőtt bármit mondhatna, felkelek, aztán elslisszolok mellette.

- Komolyan nem csinált nagy ügyet abból, hogy behívtak az igazgatóiba? – Hitetlenkedik Troye az íróasztalom előtti székben ülve. Én az ágyamon csücsülök immár egy szürke mackónadrágban és egy egyszerű halványkék pólóban.
- Nem. Tegnapelőtt este beszélgettünk, és annyit mondott, hogy ugyan nem büszke rám, nem fog megbüntetni, mert az agyrázkódás pont annyi, amennyit megérdemlek – vonok vállat a lehető legrövidebben összefoglalva a dolgokat.
- Hű – pislog Troye őszinte döbbenettel, aztán ismét szólásra nyitja a száját. – És akkor se akadt ki, amikor megtudta, hogy meleg vagy, mint egy augusztusi nap?
- Hé! – Tettetek felháborodást. – Ne keverj össze saját magaddal, Troye – vigyorgok, és felé hajítom az egyik kispárnámat, de sajnos elkapja.
- Ugyan, én feleannyira se vagyok erőszakos, mint te – kacsint, és a combjaira helyezi a párnát, majd előrehajolva rákönyököl.
- Oké, inkább hagyjuk – nevetek – és térjünk vissza az eredeti témához.
- Csupa fül vagyok.
- Kár, itt sincs nagyon miről beszélni – a pólóm alját gyűrögetem, most már inkább megszokásból, mintsem azért, mert kényelmetlenül érzem magamat.
- Komolyan? – A hangja minimum három oktávnyival magasabban cseng az eredetinél. – Szuper anyukád van, tudtad?
- Igen – felelem őszinte szeretettel, de aztán látva Troye arckifejezését felkelek, és odasétálok hozzá. – Miért, a tiéd nem imádja a…
- Erről nem szeretnék beszélni – szakít félbe teljesen elutasítóan, ami felér egy pofonnal, így csak tétován állok előtte.
- Oké – felelek halkan, de mást nem tudok mondani, annyira meghökkentett az iménti cselekedetével.
- Sajnálom, Lou – motyog megrázva a fejét, majd körbehordozza a tekintetét a szobámon.
- Semmi gond – csúsznak ki az ajkaim közül azok a gépiesen rögzült szavak, amik mindenkibe beleivódtak, hogy az ehhez hasonló szituációkban tökéletesen megállják a helyüket. Troye nem válaszol, így hátrálva néhány lépést leroskadok az ágyamra, miközben természetesen önmagamat hibáztatom azért, amiért ilyenné vált közöttünk a hangulat.
- Írsz, ugye?
Először fel se fogom, hogy mit kérdez, annyira egyszerű. A homlokomat ráncolva figyelem az arcát, ami tagadhatatlanul gyönyörű, de most már nem csak egy aranyos srácot vélek felfedezni a vonásaiban. Nem, ezután a kisebb kirohanása után látom a csillogó szemeiben mindig jelenlévő szorongást és az angyali külső mögött rejtőzködő démonokat.
Elmerülök a látványban és a saját gondolataimban, de egyszer csak a még általam elhajított párna repül neki a mellkasomnak. Troye felvont szemöldökkel mered rám, miközben az ujjaival ütemtelenül dobol az asztalon.
- Nem értem – hebegek elvörösödve. Butának érzem magamat.
- Istenem, Lou! – Sóhajt fel és felkelve az éjjeli szekrényhez lépked, majd felemeli a néhány napja rajta porosodó laptopomat. – Említetted, hogy szoktál írni.
- Igen, tényleg mondtam ilyet – vonok vállat, mire ő egy mosollyal eltünteti az eddig arcára kiülő szomorúságának a maradékát, aztán lehuppan mellém.
- Remek – lelkendezik rám vigyorogva, aztán felnyitja a gép tetejét, majd bekapcsolja. – Elolvashatok valamit?
- Nincsen ám sok minden – próbálom eltéríteni a tervétől, ám a laptopon felvillan az üdvözlés, így tudom, hogy másodpercek választanak el attól, hogy megnyissa a néhány dokumentum egyikét.
- Legalább nem kell majd annyit vacillálnom, hogy melyikbe kezdjek bele.
- Troye, tényleg el szeretnéd olvasni? – Kérdem halkan.
- Igen – jelenti ki egyszerűen, én pedig lehunyom a szemeimet, mert úgy érzem, nem utasíthatom vissza. – Vagy nem akarod, hogy megtegyem? – A hangja kihívó, amiről sejtem, hogy csak manipuláció, mégis eléri a célját, mert a következő pillanatban szabad utat adok neki a laptopom használatát illetően.
Troye természetesen nem az egyik olyan dokumentumra kattint rá, amelyikekben nem talál mást, csak valótlan dolgokat, amik a fantáziám szüleményei. Nincs akkora szerencsém, hogy egy viszonylag semleges szöveget találjon, mert ő az én legmélyebb gondolataimat, mondhatni kiforgatott, mégis érzelmekkel teli naplómra talál rá.
- Nem vagy éhes? – Kérdem gépiesen, amikor megpillantom az arcán az első furcsának nevezhető arckifejezést.
- Nem – mormog, mire én nagyot sóhajtva felkelek mellőle és az ajtóhoz sétálok.
- Akkor… kellemes olvasgatást, én összedobok magamnak valamit – azzal kimenekülök a szobámból, mert nem bírnék nyugodtan és fesztelenül ücsörögni, miközben ő éppen azokat a szavakat olvassa, amik nekem segítettek átvészelni a magányt. Lebotorkálok a nappaliba, ahol a kanapéra huppanok. Anya fogalmam sincs, hogy hol van, de nem itt, ami egyelőre tökéletes. Nem szeretnék neki magyarázkodni, hogy miért bujkálok.
Egy ideig sikerül megálljt parancsolnom a háborgó gondolataimnak. Eltelik egy, kettő, majd három perc is, amit az egyik polcon lévő digitális óra jelez is. Nem sok idő, de nekem mégis örökkévalóságnak tűnik. Nem azért, mert egyedül üldögélek a nappaliban, miközben Troye a hálószobában van – ez még nem is probléma –, hanem azért, mert nem bírom felfogni ezt az egészet.
Abban a dokumentumban közel másfél éve gyűjtögetem az életem sivárabbnál sivárabb pillanatait, amiket aztán kiszínezve, teljesen átalakítva ismét leírok, csak sokkal hosszabban. Az ujjaim folyamatosan a kanapé finom szövetét markolásszák, és ugyan tudom, hogy ideje lenne visszamenni, mert már tizenkét perce itt rostokolok, mégse mozdul egyik végtagom se. Talán mert nem is akarom tudni, hogy Troye rájött-e már a turpisságra.
Legyen így vagy úgy, a gondolataimban forgó édes srác lábdobogása szakít ki az önostorozás és önsajnálat rémes keverékéből, így kelletlenül ugyan, de felkelek.
- Komolyan, Louis? – Kérdi fintorogva és indulatosan. Tőlem fél méterre áll, így erős késztetést érzek, hogy a kanapéig hátráljak, mert túl közel van.
- Mit komolyan? – Játszom a butát, de Troye megforgatja a szemeit. – Oké, akkor komolyan – motyogok.
- Emlékszel, mit mondtam neked az önsajnáltatásról, ugye? – Lép egyet felém. Lehajtom a fejemet, nehezen viselve a hangjából kicsengő vádló élt.
- Persze.
- Louis, ezek a történetek nem jók – jelenti ki kicsit sem finomkodva, amivel nem elég, hogy a lelkembe tapos, de még inkább érezteti velem a jelentéktelenségemet. Érzem, hogy néhány forró könnycsepp utat akar törni magának. Feldúlt pislogással próbálom elejét venni a sírásnak, de ezzel persze csak azt érem el, hogy azok kibuggyannak a szemeimből, nedves nyomot hagyva az arcom két oldalán. Nem zavar, ha engem szólnak le, de az, hogy Troye az írásaimat kritizálja, kikészít.
- Rendben – szűröm a fogaim közül, mert ha normál hangerőn tenném, azonnal zokogni kezdenék a bennem kavargó rémes érzések miatt.
- Nincs rendben – sóhajt Troye. – Nem jó az, hogy a kétségeidről és az önmagadról alkotott torz képedről írsz – mondja kedvesen, aztán tétován, de átölel. Zavartan pislogok, ahogy a vékony teste hozzám simul, mert erre aztán nem számítottam.
- Nem értelek – hadarok két csuklás között, ami azért van, mert hirtelen elmúlt a zokoghatnékom.
- Nem vagy vele egyedül – nevet halkan, és egyszerűen csak ölel, amivel sikeresen megnyugtat. Egy reszelős sóhajt hallatva viszonozom a dolgot, két karom a csípőjére fonódik, a fejemet pedig a vállára hajtom.
- Elhiszem, de kifejtenéd, hogy mire gondolsz? – Kérlelem halkan. A pillantásom a kecses nyakán és a kiugró, mégis odaillő ádámcsutkáján időzik, míg a válaszára várok.
- Arra, hogy ugyan igazad van egy-két dologgal kapcsolatban, nem kell, hogy azok a jelzők határozzanak meg téged, amiket unásig ismételsz a nem fantázia alkotta részekben. Louis, egy burokban élsz, amit saját magad kreáltál, csak mert azt hiszed, nem lehetsz ennél több.
A szavai nyomán súlyos csend telepedik a szobára. A kezei óvatosan a hátamat simogatják, míg én elgondolkodva figyelem a profiljának lágy, de azért határozott vonásait. A félig leeresztett rolón beszűrődő fény valamilyen varázslat folytán pont úgy tör be a szobába, hogy egy nagyobb fénysugár Troye arcának egy részét világítja meg, így most még inkább egy földre szállt angyal illúzióját kelti. Nem tudom, hogyan beszél ilyen dolgokról ennyire egyszerűen, de van egy sejtésem, hogy kapcsolatban van az egyik korábbi kósza gondolatommal vele kapcsolatban, miszerint neki is megvannak a saját démonjai.
- Akkor segíts, hogy kitörjek ebből a burokból, rendben? – A szavak akaratlanul szaladnak ki a számon, így a teljes testemben megfeszülve felkapom a fejemet. Elpirulok, ahogy realizálom, ez akár flört is lehetne.
- Rendben, Lou – válaszol Troye teljesen komolyan, így megnyugszom, hogy nem értett félre semmit.
Ismét visszahajtom a fejemet a vállára, de most már olyan gondolatok is üldözik egymást a fejemben, mint az a visszatérő kérdés, hogy vajon Troye barátságot vagy többet akar tőlem. Azt hiszem, erre nem fogok rájönni egyhamar.
- Az első lépés mi lenne, ha az lenne, hogy most felmegyünk, és együtt kitörüljük azt a háromszázhetvenkét oldalnyi tömény önsanyargatást?
- Muszáj, ugye?
- Te kérted, hogy segítsek – von vállat, így sóhajtva ellépek tőle.
- Rendben, menjünk – mosolyodok el halványan.
Ezek után nem sok minden történik azon kívül, hogy fél óra múlva a valóságot kifordított naplóm csupán a múlté. Troye pont most törli ki még a lomtárból is, nehogy eszembe jusson folytatni, esetleg keseregni rajta, habár utóbbi nem szokásom.
- Most ünnepélyesen kijelentem, hogy amiket eddig a vágyálmaidként írtál meg, bármelyik pillanatban valósággá válhatnak, mert nincsen se unalmas, se izgalmas Lou – csukja le a laptopom tetejét Troye, majd visszateszi az éjjeli szekrényre.
- Akkor milyen Lou van? – Kuncogok elterülve az ágyamon, és igyekszem nem gondolni arra, hogy minden oda lett.
- Nos, egy olyan Lou van csak, aki készen áll arra, hogy megismerje önmagát – nevet mellém heveredve.
- Fantasztikus – mosolygok rá őszintén, majd megfogom a kezét.
Különös ez az egész, ami velünk történik. Egyszerűen nem találok rá jobb szót.